Az angol buldog
Gerigo 2005.07.15. 12:07
Idézet a Buldog Enciklopédia könyvből a szerző engedélyéve
Az angol buldog
Tévedések vígjátéka
Annak ellenére, hogy ma a széles közvélemény szinte kizárólag ezt a fajtát ismeri buldogként, a könyv egyik legjelentéktelenebb szereplője következik. Még a magukat „kutyaértőnek” tartók közül is a legtöbben úgy gondolják, hogy ez a fajta az ősi mészároskutya jószerivel egyetlen egyenesági leszármazottja. A tények azonban mást mutatnak: a mai angol buldog kialakulását, gyakorlati hasznát tekintve méltatlan ahhoz a dicsőséges, többszáz éven keresztül vérrel és verejtékkel írt történelemhez, mellyel közvetlen őse, az igazi buldog dicsekedhet. Alakja csak nyomokban emlékeztet nagyszerű elődjére, s asztmatikus fújtatásával, egészségi problémák tömege által megnyomorított szervezetével, deformált anatómiájával csupán megolvadt viasz mása a hajdani pompás mészároskutyának. Érdekes módon éppen annak a kornak és szemléletnek a szüleménye (áldozata?), amely ősének kihalását okozta, bár mint látni fogjuk, e két dolog elválaszthatatlan egymástól.
Az eredet
1835-öt írunk. Az állatviadalokat végleg betiltották Angliában, de a szegénynegyedek és kikötők eldugott zugai továbbra is kiváló terepet nyújtanak az immár illegális kutyaharcokhoz. Az évszázadokig kedvelt és megbecsült buldogok már évtizedekkel ezelőtt kikoptak a harci arénákból, miután a minden eddiginél vérmesebb „half and half” ebek rendre legyőzték őket. Mivel a küzdelemben eredménytelen buldogok további tenyésztése helyett a viadorebeket tartó városiak gyorsan átálltak az új típusú keverékek tenyésztésére, a fajta tisztasága, fennmaradása veszélybe került. Vidéki birtokokon, a mészárszékek hátsó udvaraiban még fellelhetőek voltak régi típusú „fajtiszta” buldogok, de számuk ekkorra, azaz nagyjából a múlt század közepére már csak töredéke volt a száz évvel azelőtti korénak.
A tisztavérű buldogok hívei megpróbáltak haladni a korral, és igyekeztek divatossá tenni kutyáikat, ezért beneveztek a gyorsan népszerűvé váló kiállításokra. Elképzelhető azonban, hogy milyen sikerrel szerepeltek itt az erőszakos, sőt vad természetű egykori mészáros- és viadorebek: acsarkodásukkal, kötekedésükkel valószínűleg minden képzeletet felülmúló bonyodalmakat okoztak a show ringekben. Az úri rendezőség és közönség éppen ezért kifejezett ellenszenvvel tekintett rájuk, s ez nem egyszer oda vezetett, hogy egyszerűen megtiltották szerepeltetésüket az általuk szervezett kiállításokon. A magasabb körök buldogról alkotott véleményét tökéletesen tükrözi egy a múlt század húszas éveiből származó újságcikk: „A legnemtelenebb célokra használt buldog örömmel tesz eleget kegyetlen feladatainak, mivel a kutyák között ő a legaljasabb. Nagyon örvendetes volna, ha ezt a fajtát kiirtanák, és végleg eltűnne Föld színéről.”
A múlt század közepén a kutyák, így - mivel az állatviadalok korszaka a buldog számára végleg lezárult, és eredeti „szakmájában” való alkalmazása is erősen korlátozott volt - hőseink tenyésztése is irányt vett Angliában.
A továbbiakban már nem a testi erő, a gyorsaság, a kitartás és a temperamentum képezték a szelekció alapját, hanem a kutyák érdekes ismertetőjegyeinek eltúlzása élvezett prioritást a polgári közönség igényeinek megfelelő külsejű fajták megteremtése érdekében. A teljesítőképesség helyett a tetszetős megjelenés lett a fontos, így többek között a buldog küllemre való tenyésztése is megindult. A korábban a kutya munkavégzését elősegítő jellemző fajtajegy, a nagy fej, előreharapó állkapocs és rövid orr most kihangsúlyozandó, sőt - akár a karikatúráknál - eltúlzandó tulajdonságokká váltak az új típus kitenyésztésének úttörői és egy rosszul értelmezett szépségfogalom híveinek szemében. Ennek érdekében egyesek nem riadtak vissza olyan kínzásoktól sem, mint kötelekből és lécdarabokból álló prés kölykökön való alkalmazása a még nyomottabb orr elérése céljából. Persze az ilyen nemtelen módszerek mellett léteztek kidolgozott tenyésztői koncepciók is: az egyik ilyen volt a régi buldogok méretének és tömegének csökkentése más fajtákkal történő keresztezés útján.
Érdekesség: Stonehenge a következőket írta a „Brit-szigetek kutyái” (1878) című nagyszabású munkájában; „...a mopsszal való keresztezés okozta a fej méretének csökkenését és az orr lerövidülését.”
Az egyik partner ebben a folyamatban a pug (mops) volt, az eredetileg Kínából származó, Európába a holland kereskedők közvetítésével a XVII. században érkezett kistestű szobakutya. A pug Angliában igazán az 1800-as évek elején vált népszerűvé, miután több főrangú család is nagy számban kezdett ilyen törpéket tartani. A fajta így egycsapásra divatossá, sőt az előkelőség ismérvévé vált, amit a sznob polgárság azonnal másolni is kezdett. Ennek fényében már érthető, miért keresztezték a polgári igényeket kielégíteni igyekvő tenyésztők az „arisztokratikus” ölebet a hajdani gladiátorral. (A tenyésztők ugyanis erre a célra a városokban fellelhető, korábban jellemzően kutyaharcra használt kisebb termetű buldogokat használták.) A koncepció a méret leszorításán túl az „új” buldog elismertetését, elfogadtatását is szolgálta, ráadásul igen hasonló fejtípusú - bár egymással semmilyen rokonságban nem álló - fajtákról lévén szó, nagy meglepetésektől sem kellett tartani. A nyomott orr megmaradt, sőt tovább rövidült, s a méret „kezelhető” mértékűre, vagyis ölebszerűvé csökkent. Egyébként a keresztezésnek köszönhető a hosszú farok eltűnése, amely helyett felbukkant és hamar általánossá vált a mops vicces, dugóhúzó formájú malacfarkincája.
Érdekesség: a mops angol neve, pug a latin „pugnus”, azaz ököl szóból származik. Ez eredhet egyrészt méretéből, másrészt mókás pofácskájából, hiszen valóban úgy néz ki, mintha ököllel orrba vágták volna.
Az új típusú kutyákat kezdetben - azaz a múlt század közepén - két súlycsoportba sorolták: 30 font (mindössze 13,5 kg!) alatt könnyűsúlyúnak számítottak, míg e felett normál méretűnek nevezték őket. A „new” buldogok először a híres 1860-as birminghami kiállításon kaptak külön osztályt, és a közönség részéről néhány évtizeddel korábban tapasztalható ellenszenvnek már nyoma sem volt, sőt éppen ellenkezőleg, kitörő lelkesedéssel fogadták ezeket a kutyákat. Az „újfajta” buldog tömzsi, hordószerű testének, aránytalanul nagy és széles fejének, egyáltalán, egész mulatságos megjelenésének - és nem utolsósorban az eredeti buldogénál jóval nyugodtabb vérmérsékletének - köszönhetően hamarosan hihetetlenül népszerűvé vált.... akárcsak évszázadokkal korábban az uralkodói udvarokban található gnómok és törpék.
Érdekesség: Edgar Farman „The Buldog - Monography” (1899) című könyvében azt írta: „A kiállítások népszerűvé válásával az egykor aktív és elszánt kutyából önmaga karikatúrája lett.”
Az ancient buldog rajongói még egy kísérletet tettek kedvenceik népszerűsítésére: R. S. Rockstro vezetésével 1864. november 3.-án még klubot is alapítottak „The Buldog Club” néven. Szándékuk szerint egyesületük a fajta régi típusát igyekezett megmenteni, s mottójuk is kifejezte ezen törekvésüket: „Hold fast!”, vagyis „ragadd meg gyorsan!”, ami elég direkt utalás volt a buldog eredeti szakmájára és a kutyák eltűnni látszó használhatóságára. Noha kezdeti lépéseiket bíztató jelek kísérték (első kiállításukon még mintegy harmincan vettek részt), alig három évig működtek, s az egyesület végül érdeklődés hiányában feloszlott: a régi idők buldogja ezzel végleg támasz nélkül maradt. A klub működése azonban nagy jelentőséggel bírt a mai fajta kialakításának tekintetében: Sam Wickers 1865 februárjában megírta a „buldog” első standardját, melyet az ő írói álneve nyomán Philo-Kuon-nak is neveznek. E kezdetleges fajtaleírásból később sokat átvettek az új típusú buldogok szerelmesei.
Míg a középkori Anglia eredeti mészároskutyája lassan végleg eltűnt a színről, a kiállítások úri rendezői és látogatói az új változatot teljesen befogadták, és a „buldog” (hiszen nemsokára ezen a mészároskutyától elbitorolt néven kezdték törzskönyvezni őket) elfoglalhatta helyét a fajtiszta kutyák táborában. 1875 áprilisában a londoni Blue Post Inn-ben megalakult az új típus rajongóinak első szervezete, a The Buldog Club Inc., majd ebből 1892-ben létrehozták a British Buldog Club-ot, amely a világ legrégebbi fajtaklubja.
Érdekes megfigyelni, hogy milyen rövid idő alatt eltűnt a „new”, azaz „új” jelző a kutyák neve elől! A fajta első „hivatalos” standardja a „The Country” című lapban került publikálásra még az alakulás évében, majd végső formájában Vero Shaw „The Book of the Dog” című könyvében (1879) jelent meg, Jacob Lamphier összeállításában, aki sokat átvett a „Philo-Kuon”-ból.
Érdekesség: a fajta standardja tulajdonképpen azóta változatlan, amire a szigetországi buldogosok roppant büszkék. Ugyancsak fontos hagyomány, hogy egyesületükben az éves díj a megalakulás óta változatlanul 1 font.
A törzskönyvben elsőként szereplő kutya egy a standardot összeállító Lamphier úr tenyészetében 1864-ben született Adam nevű kistestű kan volt, Mr. Heathfield tulajdona, a No. 2. pedig egy Percival’s Captain nevet viselő buldog. Náluk azonban sokkal jelentősebb szerepet játszotta a fajta kialakulásának történetében egy bizonyos King Dick, az első Champion, aki véletlenül szintén Mr. Lamphier tenyészetében született és az ő tulajdona volt. Tulajdonképpen ez a kutya, az 1860-as birminghami kiállítás győztese - az évtized elején fedezőkanként betöltött szerepe révén - alakította ki a mai buldog formáját, nemkülönben híres utódjai pedig továbbvitték apjuk szerepét: ilyen volt többek között a Mr. Turton tulajdonában lévő Cribb, akinek nevét megtaláljuk mind a négy kezdeti fő vérvonal fejlécén. A csíkos-fehér színű, mintegy 64 font súlyú kutya 75 induló közül elnyerte az 1875. június 14-15-én Londonban megrendezett nagyszabású kiállítás fődíját. Farman nemes egyszerűséggel csak „a fajta legfontosabb oszlopának” nevezte. Nem játszhatott ilyen dicsőséges szerepet az a Mihály arkangyal névre „keresztelt” kutya, aki még díjat nyert a Crystal Palace-ban 1870-ben rendezett kiállításon, gazdája viszont egy franciának adta el, mégpedig igen magas áron. Az újdonsült tulajdonos hamarosan haza is utazott büszkeségével, ám - miközben a németek ostromolták Párizst, és éhínség fenyegetett - ő egy napon kényszerűségből megette Mihály arkangyalt.
A fajta népszerűsége és elismertsége folyamatosan nőtt, s a két világháború között az USA-ban is hihetetlenül kedveltté vált. A hírhedt FBI-igazgató, Edgar Hoover is rajongói közé tartozott, akárcsak az NBC vezetője, Frank Field, aki külön műsort indított kutyája főszereplésével, „Winton Show” címmel. Az Amerikai Egyesült Államok Haditengerészete is egy buldogot választott kabalafigurájául, hasonlóan a Yale College-hoz, sőt a New Jersey-beli Seaside Heights városka büszkén „Buldog Country”-ként hirdeti magát.
Jellem és felhasználhatóság
Noha még csak a könyv elején tartunk, máris egy nehéz problémával állok szemben: írnom kell valamiről, ami - eredeti formájában - tulajdonképpen már nem létezik. A könyv összes többi szereplője az ősi buldog vérmérsékletét és karakán egyéniségét testesíti meg, ehhez képest hősünk alaposan kilóg a sorból. Az egykoron büszke harcos jelleme, kemény egyénisége helyett benne egy igazi társasági kutya lakozik. A könyvben szereplő rokonaihoz hasonlóan ember- és családközpontú jellem, óriási adag szeretettel és vággyal arra, hogy őt is elismerjék és szeressék. Ez nem nehéz feladat, hiszen egészen sajátságos megjelenésével és hangsúlyozottan barátságos természetével lehetetlen nem kedvelni őt.
Érdekesség: Arthur Roland írta a „The Story of Pedigree Dogs” (1940) című könyvében: „... igazán boldog, önmagával nagyon is elégedett fickó, mégis mindig olyan képet vág, mintha szörnyű és elviselhetetlen lenne az élete.”
Az angol buldog az a kutya, amelyre igaz a mondás: „annyira csúnya, hogy az már szép.” Véleményem szerint megítélésében nincsenek átmenetek: vagy szeretik, vagy ocsmánynak tartják. Aki veszi a fáradtságot, hogy közelebbi ismeretséget kössön vele, örökre szívébe zárja majd ezt az igazán vidám fazont. N agyszerű barát, aki gazdájának és baráti körének mindenkor kellemes társaság tud lenni. Ha úgy kívánják, beszélgetésüket nem zavarva csendben meghúzódik, de ha játékra, hancúrozásra nyílik lehetőség, rögtön az első vonalba kerül. A gyerekeket egyszerűen imádja, sőt mivel maga is örökké kölyök marad, kifejezetten igényli a legkisebbek társaságát. A jellemhez hasonló a felhasználhatóság kérdésének megítélése is. A fajta inkább olyan embernek való, aki nem igényel atletikus, karakán és aktív kutyát, inkább egy mókás, de nyugalmas társat keres magának. Mivel hősünk valóban aranyos és ragaszkodó természet, ölebnek, házi kedvencnek kiválóan alkalmas, de a „komoly” kutyák kedvelői számára azt ajánlom, hogy inkább a többiek közül válasszanak maguknak. Végül egészen különleges kivételként hadd említsem meg egy tengerentúli buldog, Hetherbull Arrogant Lazarus nevét, aki az egész fajta történetében páratlan sikersorozatot mondhat magáénak: 1972-ben született, alig másfél éves korára Champion címet ért el, majd 1974-ben C. D - vizsgát tett. A következő évben megszerezte a C. D. X. címet, majd újabb egy évre rá kiérdemelte a megtisztelő U. D. titulust. Lazarus a bizonyíték arra, hogy gondos és felelősségteljes tenyésztéssel, valamint megfelelő neveléssel egy mai modern angol buldog is lehet egészséges, sportos kutya.
A könyv Budapesten megvásárolható az 1078 Budapest, István u. 9. Tel./fax: 343-0431
A „Bulldog Enciklopédia” című könyvet a következő címen rendelhetik meg: Kocsis Miklós, 6728 Szeged, Alkotmány u. 88.
BULDOG ENCIKLOPÉDIA
Kocsis Miklós a kutyaszeretetre, kutyatartásra bátorít, miközben grandiózus műben mutatja be a „bull” típusú kutyákat. Hogyan?
A válasz: pazarul. Több ezer éves időutazásra invitálja az olvasót vissza a kezdetekhez. Miközben olvassuk, magunk is részesei lehetünk az idő tárlataiban bemutatott eseményeknek. Ott állunk a hős asszír és római légiók között a csatamezőn, látjuk a harci kutyák bevetését, vagy Alexandros táborában a medvével való viadalt. Ott vagyunk Staffordshire városában az italszagú, elhasznált levegőjű kocsmában a bányászok között az illegálisan rendezett kutyaviadalon, vagy a brazíliai ültetvényről megszökött rabszolgák üldözésére induló izgatott filák között.
A könyv több szálon követi az eseményeket, megmutatja, ezek a nagyszerű kutyák hogyan hálózták be a világot, milyen utódaik alakultak ki a különböző kontinenseken. Szinte minden oldalon olvashattuk ezen kutyák legendás bátorságáról, emberek iránti hűségükről, megvesztegethetetlenségükről. Ez a mű hiánypótló, hiszen itt olvashatunk előszőr részletesebben az alanóról, a kanári szigeteki kutyákról, a régi angol buldogról, valamint a kezdeti keverék kutyákról akikből a mai stabil fajtakutyák alakultak ki. A könyv a kutyákon keresztül rögtön egy rendkívül hű ábrázolást ad az akkori társadalomról. Kiváló, művészi fotók, régi remekművek, fametszetek kísérik ezt a „molosszus eposzt”. Ez a könyv stílusában, kiállításában mérföldkő a magyar kutyáskönyvek között. A filmvilág Ben Hur-jához vagy a világ legművészibb sci-fi képregényéhez a Lon Sloane-hoz hasonlítanám. Nagyszabású, monumentális kivitelű szinte minden oldalon az információ tömkelege zúdul ránk. De nem bántó, száraz dokumentációs formában: mintha nem is lennének adatok - számok, el vannak bújtatva a szépirodalmi stílusban ízes magyarsággal megfogalmazott mondatokban. A szerző távol tartja magát a külföldi imádattól egyetlen idegen szó, kifejezés sem szerepel a műben.
A húsz fajtáról és keverékekről egyforma szeretettel beszél, mutatja be őket. Ha a Stafford fejezet elé nem írt volna bevezetőt magam sem tudnám: ez a kedvenc fajtája.
Rendkívül korrekt, objektív módon mutatja be a szenzációt hajszoló bulvárlapok, és a nyugat majmoló képviselők „zsidó listára” tett két ebét a Pit Bullt és Bandogot. Végre valahol megjelent a teljes igazság amit a kutyások eddig is tudtak, de amiről a Hatalom emberei hallani sem akarnak. A könyv csattanós választ ad az évszázad legnagyobb sületlenségére, amit a honi kinológussá avanzsált képviselők, újságírók, kutyagyűlölők gerjesztenek: miszerint a bandog vadállat, arra tenyésztették. A könyv nagy értékei közé sorolom a bátor kiállást a divat ellen ami több fajtát megnyomorított olyannyira, hogy önfenntartásra is képtelenek lennének az ember segítsége nélkül. Új távlatokat mutat, melynek egyik értékes pontja lehet az igazi, régi angol buldog visszatenyésztésére.
De talán a legnagyobb érdeme, hogy a kiábrándult, csalódott, pálya szélére tett „civil” kutyások hitét visszaadja, mikor bemutatja a régi idők lelkes, kudarcoktól sem visszariadó igazi nemes jellemű kutya-, állat szerető embereit, és az akkori kutyázást. Azokat akik lerakták az alapjait a kutyatenyésztés-, verseny-, kiállításoknak, amely kiállításokon igazi fair play szellem uralkodott, nemes versengésben győzött a jobb, nem volt divat az „uram-bátyám” szokás. Egy új, igazi kutyázás lehetősége csillan fel előttünk amatőr kutyások előtt. Csak, és kizárólag rajtunk áll hogyan bánunk ezzel az értékes örökséggel, melyet a példaképeink hagytak ránk.
Molnár György Szeged
|